Élt egyszer egy spirituális Mester, kinek több száz tanítványa és követője volt. A Mester gyakran tartott előadásokat különböző helyeken: templomokban, zsinagógákban, iskolákban és egyetemeken. Beszédet tartott mindenhol, ahová hívták, vagy ahol tanítványai előadásokat szerveztek számára. Beszélt gyermekekhez, felnőttekhez, előadásokat tartott egyetemi hallgatóknak és háziasszonyoknak. Néha tudósoknak és fejlett keresőknek adott elő. Ez így ment csaknem húsz éven át.
Végül eljött az idő, és a Mester úgy határozott, hogy nem tart több előadást. Így szólt tanítványaihoz: - Elég! Sok éven keresztül csináltam ezt. Ezután nem mondok több beszédet. Csend jön. Egyszerűen csendben maradok.
Körülbelül tíz évig a Mester nem tartott előadást. Hallgatását nem törte meg sem ashramjában sem máshol. Korábban kérdések ezreire válaszolt, most pedig nyilvános meditációkat sem tartott.
Tíz év elteltével tanítványai könyörögtek hozzá, hogy folytassa korábbi gyakorlatát: mondjon beszédeket, válaszoljon kérdésekre és tartson nyilvános meditációkat. Mindannyian kérlelték, s végül beleegyezett.
A tanítványok nyomban több helyen is szervezni kezdtek. Újsághirdetéseket adtak fel, mindenhová plakátokat függesztettek, melyek hirdették, hogy Mesterük újból fog beszédeket mondani, és magas meditációkat tartani a nyilvánosság számára. A Mester el is ment ezekre a helyekre, néhány kedves, odaadó tanítványával együtt, és emberek százai gyűltek össze, hogy a Mestert meghallgassák, és választ kapjanak kérdéseikre. De mindenki legnagyobb meglepetésére a Mester egyáltalán nem beszélt. Az előadás elejétől a végéig, két teljes órán át csendben maradt.
A hallgatóságból egyes keresők bosszankodtak. Kifogásolták, hogy az újságban és a plakátokon azt írták, hogy a Mester a meditáción kívül rövid beszédet tart, és kérdésekre is válaszol.
- Hogyan lehetséges, hogy meg sem szólalt? - kérdezték.
- Hazug ember! - mondták sokan és felháborodásukban korán el is mentek a találkozóról. Mások abban a reményben maradtak két órán keresztül, hogy a Mester talán majd a végén fog beszélni, de a Mester a meditációt anélkül fejezte be, hogy bármit is mondott volna. A közönség soraiból néhányan belső örömöt éreztek. Egyesek csak azért maradtak, mert attól tartottak, ha korán elhagyják a termet, mások azt gondolják majd róluk, hogy nem spirituálisak, és egyáltalán nem tudnak meditálni.
Így voltak akik elmentek, voltak akik vonakodva maradtak, egyesek mások előtt akartak bizonyítani, és csak nagyon kevesen voltak azok, akiket a legnagyobb őszinteség, odaadás és belső sírás marasztalt.
Így ment ez három-négy éven keresztül.
Sokan irgalmatlanul kritizálták a Mestert és a tanítványokat is kínos helyzetbe hozták, mikor ilyeneket mondtak:
- A Mesteretek hazudik. Mivel magyarázzátok, hogy az újságokban olyan hirdetést jelentettek meg, hogy Mesteretek beszédet mond, kérdésekre válaszol és meditációt tart. Ő csak meditációt tart, és abból nem tanulunk semmit. Ki tud két-három órán keresztül meditálni? Csak áltat bennünket, és önmagát is csak áltatja.
Néhány közeli tanítványa nagyon rosszul érezte magát emiatt. Bántotta őket, hogy sértegetik és kritizálják Mesterüket. Újra és újra kérlelték a Mestert, hogy legalább egy rövid beszédet mondjon és feleljen néhány kérdésre a meditáció végén. Végül a Mester beleegyezett.
A következő alkalommal, a Mester tulajdonképpen nem felejtette el ígéretét, csak meggondolta magát. Csak meditált és meditált, s most nem kettő, hanem négy órán keresztül. Még közeli tanítványai is szomorúak voltak. (Nem lehettek mérgesek Mesterükre, mert az komoly karmikus hiba, ha valaki Mesterére megharagszik.) De attól tartottak, hogy a hallgatóságból valaki feláll és ott helyben sértegetni fogja a Mestert. Így gondolatban felkészültek rá, hogy megvédik Mesterüket, ha ilyesmi történne.
Amikor már négy óra is eltelt, de még semmi jel nem mutatott arra, hogy a Mester beszélni készülne, vagy befejezné a meditációt, egyik igen közeli tanítványa felállt és így szólt:
- Mester, kérlek ne feledkezz meg az ígéretedről...
A Mester azonnal így válaszolt:
- Ó, az ígéretem. Valóban, ígéretet tettem nektek, így most szent kötelességem beszédet tartani. Mai beszédem nagyon rövid lesz. Szeretném elmondani, hogy már több száz, több ezer előadást tartottam. De kik hallgatták szavaimat? Ezernyi fül és ezernyi szem. Tanítványaim a közönség fülei és szemei voltak – ezer meg ezer fül és szem. De semmit sem sikerült megtanítanom nekik. Most másfajta tanítványokat keresek. Ezentúl új tanítványaim a szívek lesznek.
Ezernyi helyen mondtam el tanításaimat. De tanításaim egyik fülön be, a másikon ki – az elképzelhető legröpkébb pillanat alatt. És az emberek láttak engem beszélni és kérdésekre válaszolni. Szemeik egy elröppenő pillanatra megláttak bennem valamit, majd mindent teljesen el is veszítettek. Míg én a fennkölt Igazságról, Békéről, Fényről és Üdvösségről beszéltem, az nem jutott be a fülekbe, mivel azok már telve voltak az évek alatt felgyülemlett szóbeszéddel, kétséggel, féltékenységgel, bizonytalansággal és tisztátalansággal. A fülek teljesen be voltak szennyeződve és nem fogadták tanításomat. A szemek szintén nem fogadták el Igazságom, Békém, Fényem és Üdvösségem, mivel a szemek mindent a saját módjukon láttak. Amikor az emberi szemek valami szépet látnak, azonnal összehasonlításba kezdenek. Azt mondják: -„Hogyan lehet az, hogy ő ilyen szép, hogy ilyen szépen beszél, hogy a kérdései és a válaszai is csodálatosak? Miért van az, hogy én nem lehetek ugyanilyen?”- És azonnal előtör a féltékenység.
Az emberi fül és az emberi szem is féltékenységgel válaszol. Ha a fül valami jót hall valaki másról, azonnal belé hatol a féltékenység. Ha a szem meglát valakit, aki gyönyörű, az illetőt rögtön irigység fogja el.
A fülek és a szemek eljátszották a szerepüket. Bebizonyították, hogy istentelen tanítványok, nem tudtam tanítani őket. Fejlődésük a legkevésbé sem volt kielégítő. Most új tanítványokat akarok, és meg is vannak az új tanítványaim. A szívek azok, melyekben egység fog növekedni, - egység az Igazsággal, egység a Fénnyel, egység a belső szépséggel, egység mindazzal, ami Istennek van, s ami Isten maga. A szív-tanítvány az, akinek megvan a képessége, hogy azonosuljon a Mester Bölcsességével, Fényével és Üdvösségével. És ahogy a Mesterrel azonosul, felfedezi saját valóságát: a végtelen Igazságot, Békét, Fényt és Üdvösséget. A szív a valódi hallgató; a szív az igazi megfigyelő; a szív az igazi tanítvány, aki eggyé válik a Mesterrel, a Mester megvalósításával, a Mester látomásával, és a Mester örök Fényével. Mostantól kezdve a szív lesz egyedüli tanítványom.”
