Az emberi természet

Aki "harap": fél.

Aki indokolatlanul, hevesen támad, az úgy érzi, hogy kevés a világnak. Így inkább agresszióval leplezi önbizalomhiányát, megfélemlítést keltve a másikban, hogy addig se legyen annak bátorsága az igazi 

okra gyanakodni: az esetleges megfelelni nem tudás miatti kővé dermedtségre.

Aki "ugat": fél.

Aki örökösen a figyelem középpontjába vágyik, lesöpörve mindenki mást a "porondról" - és inkább vállal konferanszié- vagy bohóc-szerepet, csak ki ne maradjon az eseményláncból, azt rémíti a láthatatlanság, az értéktelenség lehetősége. Harsányságával, túljátszott létezésével igyekszik fontossá, nélkülözhetetlenné tenni önmagát - társasága számára.

Aki megaláz másokat: fél.

Szintén figyelemelterelő hadműveletet folytat az Egó, amely harsány diktatóriával, vagy fülbe sziszegett gúnykacajjal ítélkezik embertársai felett. Úgy véli, azzal, ha másokat helyez középpontba, és gyengíti pozitív megítélésüket - emelni tudja saját fényét.

Aki kibeszél másokat: fél.

Tart attól, hogy nincs témája - vagy ha beáll a csönd-állapot, ő maga is pellengérre kerül, és kiderül, a legkevésbé sem "arany, ami fénylik".

Aki energiáival zsarnokoskodik: fél.

Van, aki szavak szintjén ugyan szimpátiát kelt embertársaiban - és mégis... energiájával olyan zsarnoki játszmát űz, hogy szinte megbénítja vele beszélgetőpartnereit. Manipulál, és szégyenérzetet kelt a másikban, így leplezve saját félelem-dermedtségét.

Aki ítélkezik: fél.

Aki tudja, kicsoda és miért van e földi világban: nem vét az Egy ellen, sem gondolattal, sem szóval, sem tettel. Ítéletet mondani nyilvánosan csak az képes, aki hatalomra tör, az uralkodó álarca mögé rejtve kisebbségi komplexusát.

Aki dicsekszik: fél.

Az az ember, aki túlságosan sokat beszél önmagáról és győzelmeiről - szintén a félelem démonjával küzd, és hazugságokat gyárt azért, hogy bebizonyítsa: értékkel bír. Önbizalomhiánya befalazza, érzékenységét, empátiáját megsemmisíti szenvedő embertársai felé. Saját hangjának hallatása által a világ középpontjává emeli Önnön Lényét, melynek irányítója az egó.

Aki extremitásba csomagolja lényét: fél.

Szintén figyelemfelkeltés a célja - csak épp középpontba helyezkedés helyett a lázadás, a másság, a különállás illúzióját igyekszik felkelteni másokban. 'Ha nem érezzük "megfelelőnek" magunkat a társadalom számára, inkább különbözzünk - de gyökeresen! Így minden reakciónk "normális" lehet, hiszen a mi "fajtánkat" úgysem értheti meg az, akinek más a "motorja". Önvédelem ez - ítélkezés ellen, a hangos értetlenség felkeltése által.

Aki meghunyászkodik: fél.

Van, aki inkább fejet hajt minden akarat előtt, és soha ki nem nyilvánítja véleményét - csak ne bizonyítsa be (önmaga számára is) nyilvánosan az élet, hogy kevesebb, mint más. Belemegy bármely alkuba, bármennyire is távoli tőle az aktuális ajánlat; mosolyba erőszakolja magányát és kétségbeesését.

Aki panaszkodik: fél.

A "szegény én" drámája is a félelemből fakad. Ő az, aki inkább hangsúlyozza saját szerencsétlenségét és gyengeségeit - csak ne más rántsa le róla a leplet. Úgy érzi, így elkerülhető a megaláztatás, ha a figyelmet eltereli valódi "hézagjairól", és átirányítja azt saját sorsának "egyedi, extrém méreteket öltött" szappanbuborék-szenvedéseire. A sóhaj a fegyvere - így igyekszik felkelteni az érdeklődést és a részvétet másokban, ezáltal energiát nyerve embertársaitól.

Aki mártír: fél.

Ő a nagy bűntudatkeltő, aki úgy kíván hatalomra szert tenni, hogy önmagát mutatja szenvedőként, ezzel másokban megteremtve a lelkiismeret-furdalás szörnyetegét.

Aki tökéletes: fél.

Az, aki mítoszt teremt maga köré azáltal, hogy sugározza, mennyire tökéletes, hibátlan az élete és Önvalója - szintén energiát nyer mások csodálata által. Manipulál. Csak mások szeretetteljes elfogadása és emelése által beavatkozás-és erőszakmentes a kommunikáció.

Aki elbújik: fél.

Már a bátorság csírája is elhalt benne - annyiszor érte megaláztatás. Ő az, aki meghúzódik a háttérben, és bármennyire is sikerét kántálná az élet, maga sem hiszi el, hogy hozzátehet a világ kerekségéhez.

Aki beáll a sorba: fél.

Aki a szíve szavának való engedelmeskedés helyett inkább a Tömeg útját járja, feladva ezzel álmait, és égi-földi misszióját: reszket attól, hogy megfelelni nem tud embertársainak. A bizalom hiánya miatt és által töri kerékbe életét.

Aki kommunikációs megszállottságban él: fél.

Nehezen viseli a magányt (és néha épp ezzel bünteti magát), bár ezt megszállottan takargatja azzal az elképzelésével, miszerint túlságosan is emberbarát, ezért nyílik ki mások előtt, könnyen. Ő az, aki nehezen hallgat társaságban, és szívesen megosztja vívódásait, akár magánügyeit másokkal - elsősorban azt hangsúlyozva, hogy ő alapvetően sokat hibázik, de botlásaiból szívesen tanulna... Számára a másik fél inkább pszichológus, mint egyenrangú partner - kényszeresen meg akar felelni ugyanis a "jókislány"-"jókisfiú"-szerepnek, amely arról szól, hogy: 'a "szüleim" előtt nincsenek titkaim, mindent átadok nekik, hogy ezért, jutalmul szeressenek'. A "beszámolás" miatti "görcs" készteti szüntelen megosztásra. A felnőtté válás számára még nem következett be, továbbra is tart a szülői ítélettől, így minden kapcsolatában alárendeli magát, ha értékelésre kerül sor.

Aki a tettek megszállottjaként él: fél.

Ha nem tevékenykedhet, vagy nem szolgálhat épp másokat, úgy érzi, hogy megfosztották szerepétől, és letargiába lép. Lételeme a tett, és az azért kijáró dicséret, vagy épp sajnálat. Ő a szolga, akinek nincs egy "nyugodt perce", aki folyamatos tervezés-és tettlázban ég, akinek telítve a határidőnaplója nélkülözhetetlensége bizonyítékaival.

Aki az illúzió-tettek megszállottjaként él: fél.

Azt hiszi, folyamatos munkában van, holott épp elméje motorja nem hagyja eljutni őt a tettekig. Örökké mások, vagy - ritkábban - saját problémáival foglalkozik, beleássa magát ezekbe, és elhiszi, hogy szenvedés az élet. Aggódásba fojtja energiáit, és nem érti, hogy mitől kimerült... Látszat nélküli tevékenységeinek tudja be fáradtságát, és szüntelen panaszkodik, hogy soha nincs eredménye tetteinek.

Akit vágyai hajtanak: fél.

Aki örökké vágyakat kerget, és képtelen kibékülni a MOST áldásaival; aki tárgyak csillogásával kápráztatja el egóját, vagy pótszerek, (rög)eszmék hatásával ámítja birtokolni vágyó énjét, esetleg az emberektől kapott csodálat által kívánja emelni önmagát, szomjazva a kívülről érkező szeretet-vagy szerelemenergiára - szintén nem Önmagát éli. Csak mímeli az életet. A kint segítsége legfeljebb illúzió, drog (pozitív eseben: inspiráció, megerősítés) - és így kifejtett hatása múlékony: valódi áldást egyedül az Örök Értékek hozhatnak.

Aki megszállott: fél.

Két irányban kell haladjon az ember: küldetése teljesítésében és (isten)emberként való kibontakozásában. Ha személyes Utunkat járjuk (szakmánkban, hivatásunkban, kapcsolatainkban stb.) - az égiek elhalmoznak csodákkal, ami méltó és szép bizonyítéka annak, hogy bölcsen emlékezünk. Ugyanakkor ez csak félig megélt élet - pusztán a küldetés mögé bújni épp úgy nem egészséges, mint kizárólag emberi tevékenységeinknek szentelni magunkat. A BENT és a KINT egységben működése elengedhetetlen az élet teljességének megélésében. (Sok esetben ez a Művész tragédiája - folyamatos tűzben ég, miközben a földelés szükségességéről hajlamos megfeledkezni - így gyakorlatilag lassú öngyilkosságot követ el, a Földtől való idegenségérzete miatt).

Aki ragaszkodik és birtokol: fél.

Magánya enyhítésére használja embertársait, mert fogalma sincs arról, hogy a világ Egységben él, és a szeretés titka a szabadságban rejlik. Mások rajongása, jelenlétének rendszeressége által ítéli meg önmagát, saját fontosságát, így terelteti el figyelmét a vívódásokról. Van, aki nem emberekben, hanem tárgyakban keresi saját értékét - gyűjtőszenvedélyével elégíti ki (átmenetileg) azt a vágyat, amelyre egyébként csak az Istentudat képes, álladósultan.

Aki beteg: fél.

Aki fizikai tüneteket produkál azért, hogy mások részvétét felkeltse, és így markoljon energiát, időt magának - annak játszmája épp oly komoly manipulációt rejt magában, mint a félelem többi megnyilvánulása. Mindig a betegség gyökerét kell fellelni, és meggyógyítani (ez sokszor múltbéli, hozott szenvedésekből, kötődésekből fakad) - akkor elmúlik a lélek mártírom-akarnoksága.

Aki sanyargatja testét: fél.

Az, aki fizikai sanyargatásba fojtja önmaga iránt érzett gyűlöletét, az több síkon is beavatkozik az élet természetes rendjébe. Önutálata már nemcsak érzelmeiben és gondolataiban nyilvánul meg (ez önmagában is kellően káros, akár betegséget is teremthet), hanem "templomára" is büntetésáradatot zúdít - nem egyszer korábbi élet bűneiért is vezekelve. A vezeklés megvonásban (pl. koplalás) vagy túlhajtásban (pl. evéskényszer) egyaránt jelentkezhet.

Aki elméjével él: fél.

Az elme erősödése egyenes arányban van a szíverő gyöngülésével. Az, aki teóriákat gyárt, ahelyett, hogy megélné saját sorsának pillanatait - menekül.

Aki halogat, vagy türelmetlenség-démonjaival küzd: fél.

Aki így él, képtelen csöndesen, nyitottan szemlélődve részt venni a MOST áramában, mert fél attól, hogy nem azt kapja, amit korábban remélt. Tart attól, ha belenéz a Lélek-tükörbe, olyan arcot lát viszont, amelyben nem ismerne rá saját fantáziája által megformált önmagára. Így inkább rohan, vagy meg sem érkezik, hogy véletlenül se hagyjon időt magának a Szembesülésre.

Aki alvásba, vagy álmodozásba menekül: fél.

Az asztrálvilág sok szépséget hozhat a megélt élet kopárságát feledtetve. Az illúziók világa azonban csak pillanatnyi kábulatot hoz, az igazi hazatalálás komoly, megszenvedett munka "gyümölcse" - és csak így adhat "belépőjegyet" az Örökkévalóságba.

Aki az élet megvetésébe (passzivitásba) burkolózik: fél.

Ő az, aki bebiztosítja magát, hogy ne legyen sebezhető fő félelmével, a halállal szemben. Ez a "biztosíték" azonban csak látszat, nincs köze a valódi védettséghez. A félelmét dédelgető ember hajlamos az önsajnálatra, és a teljes passzivitásba menekülésre.

Aki elvágyódik: fél.

Ő emlékeire hivatkozik, miközben csak fél szembesülni a földi lét próbáival.

Aki túlmisztifikál másokat, vagy saját csodateremtő képességét: fél.

A valóság elfedésére ennél hatékonyabb, látványosabb módszer aligha létezhet. Fantáziánk bekapcsol - és hőssé avatja azt, akire épp az egó figyelme irányul. Vigyázz, mert torzít a tükör! Az igazság ennél sokkal meseszerűbb és hitelesebb válaszokat kínál, ha hagyjuk magunkba fogadni azokat. Minden ember csoda - és ettől kerek a világ.

Aki jelekbe, irányzatokba, mesterekbe kapaszkodik, vagy épp a matéria rabjává avatja magát: fél.

Egyik sem az önállóság útja - mindkettő (legyen az spirituális, vagy földi börtön) szabad akaratunktól von meg minket, kényelmes mankót, ragaszkodási felületet, függőséget biztosítva számunkra az úton. De vajon, ha Tiszta Énünk nem vesz részt a fejlődés folyamatában - csak égi-földi, emberi-tárgyi utasításokat követ: létrejöhet-e az Ébredés?

Légy hát éber!

Az egó által gyártott "mítoszok", magyarázatok és érvek száma kifogyhatatlan. Ne hagyd becsapni magad! Ha tetten éred énedet valamely játszmában (akár egyszerre többen is), azonnal tudatosíts magadban a tévedésedet, és ne engedd, hogy az egód meggyőzzön téged, lelkesen, túlfűtötten lihegve: "ez csak azért volt, mert a másik...". Nincs másik.

Nincs ok, amely egy tudatos létezőt felmentene az isteni természet gyakorlása alól.

Ha döntöttél, már nem lehet kifogás az sem, hogy "de hiszen emberből gyúrtak"...

Kérdezd meg magadtól: az Ég felé tartasz, vagy sem?

Ha igen, az önfegyelem rendíthetetlen képességét meg kell találnod - ODABENT.

De ha hibázol mégis, akkor se ess kétségbe (ilyenkor hajlamos ugyanis az önsajnálat vagy bűntudat által az ember egy újabb egó-drámába "beszállni") - helyette vond le a tanulságokat, és legközelebb próbálj meg nem "ugyanabba a folyóba" lépni. Tanulni ugyanis csak akkor tudsz, ha tetten éred magad (lehetőleg még az akció előtti pillanatban) - és változtatsz, a gyakorlatban (az elmélet itt nem elég!). Vagyis: legközelebb nem adod át magad ugyanannak a csábításnak, nemet mondasz rá, és a döntés hozta tiszta önbizalom áramában a Helyes Úton haladsz tovább.

Soha ne felejtsd el: nem vagy bűnös, csak diák - az Élet-iskolában. És ez nem egyszerű feladat.

Az Életfolyam olyan, akár egy végtelenített társasjáték. Nincsenek kihagyható mezők, utunk során minden egyes próbatétellel szembe kell néznünk ahhoz, hogy győhessünk Önmagunk felett - és így eljuthassunk (sok élet megélése árán) a Célhoz. Amely állomáson elbukunk, ott azonban mi nem "kiesünk", ahogyan a hagyományos játék szabályai diktálnák - hanem lehetőséget kapunk az ismétlésre, az újbóli megmérettetésre egy másik szerepben, egy újabb életben. E "mezők" addig "kergetnek" bennünket, míg helyt nem állunk, és el nem engedjük a felmerülő csábítás ránk gyakorolt hatását, rezzenéstelen szívvel. A "nemet mondás" megtanulása az egyik legkomolyabb erőpróba a "játékos" számára - azaz: az elengedés művészete. Az "énből" való kitörés. Az Egységbe való visszahelyezkedés tudati biztonsága.

A félelem pedig a szeretet ellenpólusa. Minden negatív érzelem ennek a "kistestvére", ebből fakad még a harag, a gyűlölet és a bosszúvágy is. Ez az egód leghatékonyabb fegyvere - ellened (és "számodra", hiszen nem tesz mást, csak lehetőséget biztosít - a provokáció által -, fejlődésedhez).

Ha tehát Te a Szeretet Művészetének elsajátítására törekszel - fel kell adnod félelmeidet, illetve a félelmeidben gyökerező, hamis játszmáidat, taktikáidat.

Ha ez sikerül - máris emelkedsz fényedben... előre haladva - és emelve másokat - így a Hazafelé vezető úton.

(Ui.: Lám, milyen egyformák vagyunk! Lehetséges, hogy ha más felett ítélkezünk, saját magunk iránt érzett dühünket éljük meg megmagyarázhatatlan félelem-fellobbanásaink miatt? Talán lehetne ezzel a gondolattal indítani tudatos tanulásunkat az Empátia Birodalmában...)

Cs.Szabó Virág