Mit várunk az élettől? Mit szeretnénk mindenképpen elkerülni? Mi a legfőbb reményünk, s mitől félünk a legjobban? Bármennyire különbözőek is válaszaink, azok középpontjában többnyire ugyanazok a dolgok állnak – mindannyian ezeket hajszoljuk, és ezek ellen védekezünk. Pedig előre tudhatnánk: valójában sem az előbbiek, sem az utóbbiak nem visznek előbbre bennünket.
„E nyolc világi szél tartja forgásban a világot, s a világ e nyolc világi szél körül forog: nyereség és veszteség, hírnév és szégyen, dicséret és szidalom, boldogság és szenvedés” – így beszélt erről a Buddha már a Páli kánonban is (Anguttara nikája 8, 6). Buddhaghosa, a későbbi kommentátor még hozzáfűzi: „Azért hívják őket így, mert szüntelenül váltakozva követik egymást, amíg csak világ a világ. Tágabb értelemben ide tartozik a nyereség, stb. felett érzett öröm, és a veszteség, stb. miatt érzett harag is.” (Viszudhimagga 22, 51)
A nyolc úgynevezett lokadhammát (tib. ajig rten gyi chos brgyad) az indiai mahájána irodalom is a világ foglalataként jellemzi. Nágárdzsuna például így int bennünket Levél egy jóbaráthoz című írásában: „Te, aki ismered a világot, fogadd egykedvűen a nyolc világi szelet – a nyereséget és veszteséget, örömöt és fájdalmat, hírnevet és szégyent, dicséretet és szidalmat.” Ebből a Tibetben igen népszerű szövegből indul ki több nagy mester számos gyakorlati útmutatása, így például Lingrépáé, a 12. században élt tantrikus jógié, aki ezt írja: „A nyolc világi dharma réme fel-alá bolyong a szamszára gondolatvárosában. Ott van a te félelmes temetőd, ott gyakorold az egykedvűséget.”
Mit értünk tehát buddhista szempontból „világ” alatt? Nem a dolgokat önmagukban véve, hanem saját belső viszonyulásunkat a jelenségekhez – azt a reakciót, amit egy tapasztalás, például egy lottónyeremény vagy egy szidalom előidéz bennünk. Ha pénzt veszítünk, bosszankodunk, ha azt halljuk, hogy okosak és szépek vagyunk, akkor örülünk.
Amint azt magunk is megállapíthatjuk, az életben, állandóan váltakozva, egymást érik a pozitív és negatív tapasztalások. Az egyik egyáltalán nem is létezhetne a másik nélkül. Senki sem nyerhet anélkül, hogy valaki más közben ne veszítene (nagyon jól megfigyelhetjük ezt például a sportban). Mégis az egyikre törekszünk, a másikat pedig el akarjuk kerülni, ami valójában lehetetlen, hiszen az ellentétpárok (nyereség-veszteség, öröm -fájdalom, hírnév-szégyen, dicséret-szidalom) kölcsönösen feltételezik egymást. S szenvedünk, mert folyvást „együtt vagyunk azzal, amit nem szeretünk, és távol attól, amit szeretünk”, ahogy a Buddha Második Nemes Igazsága tanítja.
E frusztráció mélyebb oka az, hogy nem látjuk be: minden jelenség mulandó és a korábbi tettek (karma) következménye. Minthogy karmánk „vegyes”, emberként szerzett tapasztalásaink is sokfélék. A megoldás nem abban rejlik, hogy elutasítunk minden tapasztalást, hanem inkább a hozzájuk kapcsolódó reakciómintáinkat kellene megváltoztatnunk: Ha egyformán elfogadjuk a nyereséget és a veszteséget, a fájdalmat és a szenvedést, mint a szamszára színjátékának elkerülhetetlen kísérőjelenségeit, akkor fokozatosan létrejön egy kiegyensúlyozott állapot és hozzáállás, amelyet Dagyab Kyabgön Rinpoche jellemzése szerint már semmi sem képes kibillenteni nyugalmából, s amely még a test felbomlását is egykedvűen veszi tudomásul.
A nyolc világi dharma meghaladására Tibetben a 12. századtól kezdve kifejlődött egy speciális „szellemi gyakorlat” (lo-dzsong), amely tudatosan megfordítja a szokásos viselkedésmintákat: a „normális” viselkedés helyébe a veszteség, jelentéktelenség, szidalom és fájdalom önkéntes vállalása lép. A cél azonban nem valamiféle önkínzás, hanem a rendíthetetlen derű és kiegyensúlyozottság elérése, ami a mahájána (és általában a buddhizmus) két alapeszméjéből, a megvilágosodásra való törekvésből (bodhicsitta), és minden létező ürességének a felismeréséből (shúnjatá) következik.
Nyereség és veszteség
Napjaink legjobb példája a részvények árfolyamának emelkedése és esése. Mindenki tudja, hogy egy részvény ára nem emelkedhet a végtelenségig, s hogy a tőzsdén az árfolyamok növekedése és csökkenése szabályszerűen váltakozik. Ennek ellenére minden egyes emelkedés eufóriát idéz elő, minden egyes csökkenés pedig kétségbeesést és haragot. Annak a hozzáállásnak a feladása, amely a „nyereséghez” és a „veszteséghez” (nem)tetszéssel viszonyul, végső soron azt a felismerést jelenti, hogy semmi sem igazán a miénk, s hogy egyszer eljön az idő, amikor a testünkkel együtt minden külső tulajdonunktól meg kell majd válnunk. A tibetiek szívesen mesélnek olyan történeteket, mint amilyen pl. a régi kadampa hagyományba tartozó Geshe Potowáé. Potowának egyszer értékes drágakövet akart ajándékozni egy jótevője. Ő utasította az adományozót, hogy tegye a követ az asztalra, majd mondott érte egy imát, és elment anélkül, hogy megérintette volna a követ.
Boldogság és szenvedés, öröm és fájdalom
Mivel létünk véges és a testünk múlandó, nem lehetséges számunkra a kizárólagos boldogság, a kizárólagos öröm. Nem kerülhetjük el a fájdalmat és a rossz érzést. A boldogság és a szenvedés nem tartós volta abban is megmutatkozik, hogy még a kellemes érzések is előbb-utóbb kellemetlenné válnak, ha túl hosszú ideig vannak jelen: „Először kiültem a napra, mert fáztam; aztán melegem lett a napon, és újra visszamentem az árnyékba. Ha sok a dolgom, ideges vagyok, ha semmi dolgom, hamarosan unatkozni kezdek.”
Hírnév és szégyen
Hogy mi számít dicsőségnek és mi szégyennek, az nagy mértékben az adott társadalomtól függ. Különböző országokban egészen eltérő nézetek uralkodnak ezzel kapcsolatban, melyek ráadásul az idő múlásával is változnak. Régebben „édes és megtisztelő” volt meghalni a hazáért, ma mindez sokak számára inkább kérdésesnek tűnik. Élete során számos művészt, muzsikust és írót bélyegeztek betegesnek és pornográfnak, akiknek művei ma a legnagyobb kitüntetéseket kapják, s mint klasszikusok a legtekintélyesebb múzeumokban vannak kiállítva. Erőfeszítéseink értékének vagy értéktelenségének megítélésénél nem megbízható mérce az, amit „az emberek mondanak”. Ezért a buddhisták minden korban inkább vállalták a társadalmi lenézettséget, csak hogy önmagukhoz hűek maradhassanak. Közismert egy Hakuin nevű zen szerzetes története, akit igazságtalanul megvádoltak azzal, hogy megszegte fogadalmát, és gyermeket nemzett valakinek. Ő felnevelte a rábízott gyereket, amíg az el nem érte a felnőttkort; majd amikor az anya később bevallotta, hogy valóban nem ő az apa, és visszakövetelte a gyereket, minden szemrehányás nélkül átengedte neki.
Dicséret és szidalom
Önértékelésünket nagyban befolyásolja az a visszajelzés, amit a többi embertől kapunk. A dicséretet a saját magunkról alkotott jó véleményünk jogos megerősítésének érezzük, a szidalmat pedig igazságtalan szemrehányásnak, amely mögött irigységet, rosszakaratot sejtünk. Mivel azonban önképünk alapja a mulandó jelenségekkel való azonosulás, mindez nagyon csalóka. A Dharma-gyakorlás ennek a hamis énnek (ami a keresztényeknél a „hiúság bűnének” felel meg) a felszámolására irányul. Így aztán hasznos lehet, ha pont a szidalmat szívleljük meg, s tükörnek használjuk, amelyben megláthatjuk saját hibáinkat. Közben arra gondolhatunk: „Vagy téved az, aki szid engem, vagy igaza van. Az első esetben saját magának árt, és nem nekem; a második esetben pedig még hasznomra is van, hiszen felhívja a figyelmemet egy hibára.”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése